Vége

Hát ennyi volt. Vége. Vasárnap óta használom a Crinonet, amitől mindig megjön, ha nem sikerül. Bár nem gondoltam, hogy ennyire gyorsan történik majd meg, igaz, napok óta érzem, hogy már itt van, meg fog jönni. Ma már vérzek, reggel óta, nem reménykedhetek tovább. Annak ellenére, hogy már egy ideje sejtem, hogy ez lesz a vége, azért eléggé szíven ütött. Életünk legjobb eredményével sem sikerült. Miért? Nem találom a választ.... Mit tudtunk volna még tenni? Mit nem csináltuk jól? Minden adott volt, minden tökéletes volt, minden olyan jól összejött. Joggal reménykedhettünk, hogy most végre sikerül! De nem így történt...

Hogyan tovább? Most mi legyen? Fogadjuk el, hogy Daninak nem lesz kistestvére? De hisz annyira szeretne...  Vagy gondolkodjuk el az örökbefogadáson? Soha nem idegenkedtünk a gondolattól. Vagy vegyük igénybe donor vagy az embióadományozás lehetőségét? Ettől azért jobban idegenkedünk. Vagy vállaljunk be egy 6. lombikot?... Nem tudom mi lesz. Egy biztos, a szeptemberi oepes időpontot lemondom, ezt nem tudnánk 2 hónap múlva újra végigcsinálni. Kell egy hosszabb szünet, hogy ismét a témával tudjak foglalkozni. Most besokalltam, nagyon sűrű 2 év volt ez nekünk.  

Aztán eszembe jutnak a félelmeim. Igen, bizony, azok is voltak. Amióta belevágtuk a lombikba, állandóan ott jártak az agyamban. Nagyon, de nagyon szerettük volna, ha sikerül, és én mégis azon agyaltam, mi lesz, ha tényleg sikerül? Nem vagyok normális. Talán ezek a gondolatok gátolták meg a sikert? Lehet... Azon aggódtam, hogy ha most terhes lennék, elveszíteném a munkahelyem. Még csak pár hónapja jöttem vissza dolgozni, és máris bejelentem, hogy bocsi, megint eltűnnék 3 évre! Féltem, hogy emiatt megbízhatatlannak tartanának, és már nem lenne hova visszajönnöm. Pedig fontos, hogy megtartsam ezt a munkát, nagyon jó helyen dolgozom, jól keresek, és szeretem is. Nem hiszem, hogy lenne még egy ilyen munkahelyem, ha ezt elveszteném. Aztán féltem a pénzkiesés miatt is. Most, hogy újra dolgozom, ismét kezdünk egyenesbe jönni, tudunk félretenni a házra, amit már évek óta szeretnénk, ennek vége lenne, megint jönne a pénztelenség. Aztán a legnagyobb félelmem, hogy ha nincs pénz, nincs ház, és 2 gyerekkel ott lennénk 40nm-en! Sz. nem akar költözni, szerinte mi tökéletesen elférünk (igaz, hogy nyáron a téli cuccokat kell kipaterolnunk 3 másik helyre, télen meg a nyáriakat, semminek nincs helye, hegyén hátán vagyunk, a nappali 1 nagy kanapé, amin alszunk, a fejünk mellett a hűtő stb...) egyszerűen gyűlölöm, de Sz. szerint még egy gyerekkel is simán elférnénk itt. Hát nem tudom ezt hogy gondolja, mikor egy tűt nem lehet már leejteni nálunk, másnak a nappalija nagyobb, mint ahol mi 3-an élünk az összes cuccunkkal, mert még egy tárolónk sincs... Ha erre gondolok gyomoridegem lesz, és abszolút el tudom képzelni, hogy ez egy gátja lehetett a sikernek.

Tegnap fel is vázoltam Sz.-nek ezen elméletem, vagyis csak a 3. pontot, az előző kettőről nem beszéltem neki. És azt hiszem megértette, mire gondolok.

Megbeszéltük, hogy igenis kell egy nagyobb ház, mert ez nem állapot, ami van. Igaz, ez már nem az első eset, hogy ezt megvitattuk, de most talán komolyan is gondolja. Ezt abból gondolom, hogy este hallottam, hogy egy ingatlanossal beszélt egy olyan házról, amit régebben a neten mutattam már neki, igaz végül nem nézzük meg a házat, mert kiderült, hogy elég messze van, de már látom rajta az igyekezetet. Úgy gondoljuk, ha lesz is még egy lombik valamikor, addig nem vágunk bele, amíg nem költöztünk el, és nincs mindenkinek saját szobája, beleértve a kistesót is!